Saját írásom

A Világ Végére

A hétvégén a sötétvölgyi forrásnál találkoztam egy széles karimájú kalapos istennel. Kért, ne áruljam el a nevét, aki ismeri Őt, úgyis rájön, kivel beszéltem.
Elmesélt nekem egy történetet, ami talán igaz, talán nem. Nem is ez a lényeg.
Az ősi időkben élt Sötétvölgyben egy völva. Haja , mint a méz, szeme zöld, akár a tölgyfa koronája, mosolya egyszerre volt bájos és titokzatos. Mindenki kérését meghallgatta, rúnamágiával is foglalkozott, értett a gyógyításhoz, az ártó bűbájt elutasította.
Az istenek kedvelték őt, jólétben tartották, erős harcos férfit mégsem kapott az oldalára.
Egy éjszaka látomása volt, az istenek üzentek neki. Megérkezik a szerelem, csak várjon türelmesen.
Alfrida már harmincéves volt, de reménykedett, hogy lassan megismeri jövendőbelijét. Jóképű, fehér bőrű, bátor vitézt várt, várta őt évekig.
Egy nap egy hosszú hajú, komor harcos kopogott ajtaján. Ő volt Gothart, a mágiát is gyakorló jarl. Sokat hallott már a völva szépségéről és jó kapcsolatáról az istenekkel. A rúnák tanácsolták neki, látogasson el Sötétvölgybe a látóasszonyhoz.
A harcos ott töltött egy éjszakát a völvánál. Egész éjszaka ölelték egymást, hatalmas erők ismerői egyesültek.
Következő nap Alfrida felült Gothart fekete lovára és elvágtatott Vele új hazájába.
Úgy gondolhatta, senkiért nem áldozza fel magát, és ha az istenek ennyi idő után küldenek egy társat, akár a világ végére is Vele tart.